Sziasztok!
Ezennel ez lesz az új blogom, mivel a blog.hu rendszeresen nem enged be, szóval oda egyszerűen nem tudok bejegyzést írni. Szerintem majd átmásolom onnan ide a már kitett posztokat, hogy minden egy helyen legyen.
Ami pedig itt következik, azok közül egyik sem tény, nincsenek leírva sem, egyszerű észrevételek. Olyasmiket gyűjtök ide össze, amiket mi, mint külföldiek kívülállóként láthatunk, észlelhetünk, tapasztalhatunk.
Kezdjük néhány alap dologgal.
A legalapvetőbb különbség az ázsiai és európai+amerikai népek között, ami először szembe tűnhet bárkinek, az az itteni emberek végeláthatatlan kedvessége. Már ahogy rád néznek, egyből mosolyognak, rád köszönnek olyan, akikkel soha az előtt nem találkoztál- csak azért, mert mivel külföldi vagy, így számukra különleges.
Ez a kedvesség jellemző a segítőkészségükre is. Itt, ha kiteszek egy posztot, hogy kéne valaki segítségnek, például elmenni az orvoshoz, mert rossz a fülem, vagy elmenni regisztrálni a telefonom, hogy kaphassak koreai számot, nagyjából egy, legfeljebb két óra kell ahhoz, hogy valaki máris jelentkezzen. És nem mindig olyan, akit már ismersz. Én több koreaival is így ismerkedtem meg, hogy segítséget kértem, ők pedig majdhogynem azonnal írták, hogy ekkor és ekkor ráérnek, találkozzunk. Otthon olykor úgy kell könyörögni, hogy valaki méltóztasson már segíteni, itt bárki szívesen segít.
Egyik nap találkoztam egy lánnyal, aki segített számlát nyitni a bankban. Szintén facebookon ismertem meg, azelőtt nem találkoztunk. És mondtam neki, hogy kéne egy koreai telefon, mert ugye a sajátomba én nem tehetek másik sim kártyát, nincs kikódoltatva. Erre másnap egy telefonnal, aksival, töltővel teli kis zacskóval fogadott. Azt mondta, hogy neki most már van egy újabb telefonja, ezért ezt nem használja és amíg én itt vagyok Koreában, addig nyugodtan az enyém lehet. Csak így, ismeretlenbe nekem adta a telefonját. Dhara ugyanígy kapta meg a sajátját, csak elejtette egyszer, hogy vennie kell egy telefont, erre valaki a kezébe nyomott egyet. Na ilyennel hol találkozol otthon?!
Oh és még valami, amivel azelőtt még soha nem találkoztam. Egyik nap jöttem vissza a koliba a könyvtárból és menet közben leszakadt az ég. Amikor elindultam még sütött a nap, így nem volt nálam esernyő. Egy lány odasietett hozzám fel tartva esernyőjét. Nem is tudott angolul, nem is találkoztunk még soha, de mutogatott, és kérdezte, hogy Nanziwon? (ez a koli neve), én mondtam, hogy igen. Ő bólintott és végig együtt jöttünk vissza. Ő látta, hogy nekem nincs esernyőm és ázok, neki pedig volt, egy irányba jöttünk, hát megosztotta velem az esernyőjét. Tapasztalt már ilyet valaki otthon?! Segítségnyújtásban úgy vélem nehéz őket felülmúlni.
Illetőleg ez jellemző itt a barátságra is. Nos itt ez az egész barátság dolog máshogy működik, mint otthon. Más a rendszere. Itt két jó barát, ha az egyik bajba kerül, segítség kell neki, a másik máris "ugrik". Vica-verza így van. De a két segítség kérés között sokszor nem is beszélgetnek, nem találkoznak. Ez egy európainak nagyon lesújtó lenne, egyből azt hinné, hogy az az ember nem is barátja, mert nem ír neki minden nap litániát. Pedig nem így van. Csupán számukra nem lételem, hogy napi 66 órát töltsenek egymással beszélgetve. Ha valakinek szüksége van a barátjára, ott van neki. Szóval az, hogy esetleg nem találkoznak két hétig itt teljesen normális. Persze a mostani fiatalok egyre inkább "nyugatiasodnak", így egyre nagyobb szokás itt is a minden napi vagy legalább is heti 2-3 találkozás csak úgy, semmi apropóból. Viszont ha nem keresel valakit, aki azelőtt segített, nem fogja azt hinni, hogy nem is vagy a barátja.
Nekem is van egy ilyen magyar barátnőm. Volt idő, amikor sértve éreztem magam amiatt, hogy nem keres, csak, ha baj van. De rájöttem, hogy én voltam ostoba. Lassan 15 éve vagyunk már barátok, és ha kéthetente beszélünk, akkor kéthetente beszélünk. Nem jelenti, hogy bármivel is kevésbé lennénk jó barátok, mint régen, amikor egy iskolába jártunk. Mert nem ez a lényeg. Ha kellünk egymásnak, akkor ott is vagyunk egymásnak. És ez így van rendjén.
Bár csak tippelem, de "make sense", hogy a nevelési szokásaik is ebből a kedvességből erednek. Otthon, nem csak Magyarországon, de Európában, sőt véleményem szerint Amerikában is jellemző, hogy a szidást tartják jobb nevelési eszköznek, mint a dicséretet. Itt nem. Hatalmas szerepe van a dicséretnek a nevelésben. Kiváltképpen a kis gyerekeknél. Ha egy kisgyerek valamit jól csinál, tapsolnak, ujjonganak, megdicsérik, megajándékozzák. Ha valamit rosszul csinál, vagy hibázik, kissé megszidhatják, de inkább csak biztatják arra, hogy legközelebb ne így legyen. És ezt én is érzem az ittenieken. Értem úgy, hogy mikor megpróbálok valamit kimondani koreaiul, türelmesen elmondják 66x, ha nem bírom kiejteni, ha meg sikerül, megtapsolnak meg ujjonganak. Sőt, ha bemegyek a boltba és csak annyit mondok, hogy "주세요", azaz "legyen szíves", már mosolyogva bólogatnak. Látszik rajtuk, hogy értékelik, még ha csak egy szót is mondasz a nyelvükön, ők örülnek neki, hogy megpróbálod. Ha nem megy, az sem baj. Nekem is volt ma egy étel neve, amit hatodjára sem bírtam normálisan kimondani és nem kezdtek el nyavalyogni hogy jajj hát ennyire tényleg nem megy? Nem, hanem leírták telefonba a kiejtést, szótagokként begyakoroltatták velem. Így mondhatom, hogy a kedvesség mellé a türelem is társul. És tényleg, a sofőröket leszámítva nagyon türelmesek. Kivárják, hogy sikerüljön valami, ha nem megy elsőre. És tényleg, a városban is lehet látni, hogy mindig mennyit tapsolnak, ha egy kisgyerek mondjuk ügyesen használja a pálcát, vagy megtalálja azt a terméket, amit anyu keres stb. Szerintem nagyon is hatékony ez a rendszer.
Emellett azonban persze szigorúan is nevelik főleg a lányokat, ezt majd kifejtem később, még én sem értem pontosan, mik a különbségek.
Aztán egy bosszantó érdekesség. Itt mindenki csámcsog. De halál komolyan. Egyáltalán nem udvariatlanság, tök normális és tényleg mindenki csinálja. Már Dhara-n is észrevettem, hogy kezd rászokni és szerintem idővel én is ráfogok xD. Eleinte baromira zavart, de kezdem megszokni. Bár az egyik szobatársam olyan szinten űzi a csámcsogás mesterségét, hogy ki tudnék futni a világból miatta. De mivel ez itt nem negatívum, így nyilván nem szólhatok érte. Meg minek is szólnék, nem akarok én rosszat. Én vagyok az idegen, nekem kell alkalmazkodni. Szóval ha elmentek egy ázsiai étterembe, és csámcsogni halljátok az embereket, senki ne húzza fel magát, mert nekik ez normális.
Hmmmm, hirtelen ennyi jutott eszembe. Mindig új posztba fogom írni az újonnan megfigyelt dolgokat. És mindenképpen maradok ennél a blognál, ezt már amúgy is ismerem.
Kellemes hétvégét mindenkinek!!!!
